Neil Gaiman: Babahús

Pár évvel ezelőtt az összes állat eltűnt.
Egyik reggel fölkeltünk és már nem voltak sehol. Még üzenetet sem hagytak hátra, sem búcsúlevelet.
Sosem jöttünk rá, hova mentek.
Hiányoztak.
Néhányan azt gondolták, hogy vége a világnak, de nem így történt. Egyszerűen csak állatok nem voltak többé. Se macska, se nyúl, se kutya, vagy bálna, sem hal a tengerben, vagy madár az égen.
Egyedül maradtunk.
Nem tudtuk, mit csináljunk.
Egy darabig csak céltalanul kóvályogtunk, aztán valaki rájött, hogy csak azért, mert nincs több állat, még nem kell megváltoztatni az életünket, nem kell lemondanunk a megszokott étrendünkről, sem a biológiai és kémiai kísérletekről.
Végtére is, babák még voltak.
A csecsemők nem tudnak beszélni, szinte mozgásképtelenek. Nem racionális, gondolkodó lények.
Babákat gyártottunk és fölhasználtuk őket.
Puha, tápláló húsukat ettük, lenyúztuk a bőrüket, és abba öltöztünk. A baba bőre lágy és kényelmes.
Kísérleteztünk velük.
Kipeckeltük a szemüket, olajokat, sampont csöpögtettünk bele.
Fölvágtuk, fölboncoltuk, megégettük, földaraboltuk őket, elektródákat ültettünk az agyukba. Permeteztünk rájuk, lefagyasztottuk és besugároztuk a csecsemőket.
Belélegezték a füstöt, ereikben kísérleti gyógyszereink csordogáltak, amíg meg nem állt a szívük, vagy a tüdejük felmondta a szolgálatot.
Nehéz dolog volt, persze, de szükség volt rá.
Ezt senki sem tagadhatta.
Most, hogy az állatok elmentek, mi mást tehettünk volna?
Voltak, akik tiltakoztak, persze, de hát ilyenek mindig akadnak.
Minden visszatért a régi kerékvágásba.
Amíg...
Tegnap az összes baba eltűnt.
Nem tudjuk, hova lettek, még csak nem is láttuk távozni őket.
Nem tudom, mihez kezdünk nélkülük.
De találunk megoldást. Az emberek okosak. Ebben különbözünk az állatoktól és a csecsemőktől.
Valamit majdcsak kitalálunk.