Hagyom magam :-)

Az már biztosnak látszik, hogy nem én leszek a legszorgosabb blogger de most erőt veszek magamon. A macskáimról bármikor, bárkinek, bármennyit képes vagyok áradozni. Csak ne kéne a blogoláshoz a billentyűzet.

Kertes házban természetes dolog,hogy a macskák kijárnak. Nálunk is az volt sokáig. Ha odavetődött egy kóborka, kapott enni, inni. Ha megszelidült, kapott oltásokat, féreghajtót, ivartalanítva lett. Macskaparadicsom volt az udvarunk. Az egyik szomszéd időnként pampogott, de senki nem bántotta őket. Aztán 2000 decembere és 2004 februárja közt 9 cicám tünt el nyomtalanul. Sőt, a környékről teljesen eltüntek a macskák. Akkor megfogadtam, soha többé nem lesz kijárós cicám. Sőt egyáltalán nem lesz többé cicám. Egy hónapig se bírtam.

A rangidős: Bandita de Frász.
2004 májusában készültem egy menhelyre cicáért, mikor az öcsémnek egy házibuliban ajánlottak egy gazdikereső sziámi kislányt. Felhívott. Másnap hozták. A hátát láttam néhány pillanatig, miközben iszkolt be a szekrény mögé. Gyönyörű volt, azonnal beleszerettem :-)
Éjszaka hallottam motoszkálni a szobában, de minden zajra visszamenekült. Másnap hamarabb ellógtam a melóból, rohantam haza. Vettem egy kis borjuhusit, szigszalaggal összetoldottam 3 műanyagvonalzót és megpróbáltam "kihorgászni" a szekrény mögül. A husit leette, de egy centivel nem jött előrébb. Este 8 tájt már teljesen kétségbe voltam esve, ráadásul a térdeim is piszkosul fájtak. Befutott az unokabátyám, odament a zsekrény széléhez és beszól: Ne szórakozz már, cica! Gyere ki! És a cica kijött. Azonnal felvettem, dorombolva bújt hozzám. Végre szemügyre vehettem. Mindjárt kiderült, hogy a kislány pasiból van :-)

Folyt.köv. de most muszáj orrot csinálni a hóembereimnek. Brrrr. Az ilyen mütyürkézés nagyon nem az én műfajom.