Az emberi aljasság határtalan :-(

Bandita örökbeadásáról és elveszéséről nem írtam még. Nem tudok. Nagyon fáj.

Ma délelőtt felhívtak, hogy megtalálták a cicámat, mennyi a jutalom. Mondtam, hogy mennyit tudnék. Majd megbeszélik és jelentkeznek. Visszahívtak és mondták a dupláját. Beleegyeztem, naná. Megbeszéltük, hogy egy óra múlva, hol találkozunk. Nyilvános hely volt, fényes nappal, de azért felhívtam egy barátnőt. Aztán mégse kértem, hogy jöjjön oda. Féltem, hogy esetleg visszariadnak vagy valami. Odamentem és sajnos kiderült, hogy egy kicsi kölyök van náluk. 3-4 hónapos lehetett, fókaszínű thai cica, ápolt, barátságos, de nem Bandita. Elmentek, megcsörgetett a barátnőm. Persze, odajött és távolabbról figyelt. Kicsit beszélgettünk, majd hazamentünk.

Alig értem haza, megint szólt a telefonom. Az utcán sír egy cica. Hasonlít az enyémre a plakátokon, de egész kicsi kölyök. Egy utcányira attól, ahol délelőtt a találkozó volt. Kocsiba vágtam magam és rohantam vissza mint az őrült. Telefonon pontosítottuk a helyet, ahol némi hívogatás után egy ázott papírdoboz alól kibújt és rohant hozzám egy kicsike fókaszínű thai kölyök. Akit előzőleg el akartak adni Banditaként. Mivel az üzlet nem jött össze, kitették az utcán. Hóesésben, jeges szélben.

Most itt alszik a radiátor mellett. A Dobozi Béla nevet kapta.

Mert szép.

"Ma megmentettem egy embert".

A pillantásunk találkozott, amikor az én folyosómon sétált és benézett a kennelekbe. Azonnal éreztem, hogy gondterhelt és szomorú és, hogy segítenem kell neki.

Elkezdtem csóválni a farkam, de nem túl gyorsan, nehogy megijesszem.

Amikor megállt nálam, úgy álltam, hogy ne lássa hátul a kis „balesetet“, ami aznap történt velem. Nem akartam, hogy tudja, hogy ma még nem sétáltattak. A gondozóknak itt rengeteg dolguk van és nem akartam, hogy rosszat gondoljon róluk.

Amikor elolvasta az ajtón a leírásomat és a múltamat, reméltem, hogy az nem szomorítja el öt nagyon. Èn már csak elöre tudok nézni és szeretnék valakit szeretni és valakinek sokat jelenteni.

Leguggolt hozzám és gyengéden cuppogott. Èn hozzányomtam a vállamat és a fejemet a rácsokhoz, hogy megnyugtassam. Az ujjai elkezdték simogatni a nyakamat – sürgösen társaságra volt szüksége.

Egy könnycsepp gördült végig az arcán és én felemeltem a lábamat, hogy biztosítsam arról, hogy minden rendbe fog jönni.

Röviddel ezután kinyílt a kennel ajtaja és olyan ragyogó mosoly töltötte be az arcát, hogy én rögtön a karjai közé ugrottam.

Megígértem neki, hogy nálam biztonságban lesz.

Megígértem neki, hogy mindig kísérni fogom.

Megígértem neki, hogy mindent meg fogok tenni, hogy a mosoly az arcáról és a szeme csillogása soha ne tünjön el.

Óriási szenecsém volt, hogy pont az én folyosómon sétált.

És hányan vannak még odakint, akik ezeken a folyosókon még nem jártak.

Mennyien vannak, akiket még meg kell menteni.

Nekem sikerült legalább egyet megmenteni közülük.

Ma megmentettem egy embert!

Forrás: http://sgforum.hu/listazas.php3?azonosito=elveszettkutyak&id=1117875740
És akik eszembe jutottak róla: http://www.illatosut.hu/

Az őrület megkezdődött.

Már tegnap délután durrogtak a petárdák a környékünkön. A cicáim bár félnek, de biztonságban vannak. De azok a szerencsétlen állatok, akiknek nincs hova elbújni... Akikhez az udvarra bedobálják a petárdákat ezek a humanoid izék... Akik ijedtükben elrohannak, bele a vakvilágba...
Meg se próbálok civilizáltan fogalmazni. Legszívesebben a seggükbe dugnám fel és ott durrantanám el a petárdáikat.

Kicsikocsi kibulizott

magának egy új akkut. Tegnap ki akartam menni a menhelyre, de se kép, se hang. Remélem, tényleg "csak" az akku adta meg magát. Egy szavam se lehet, legalább 4 éves. És még csak nem is olyan szituban hagyott cserben, ami nagyon gáz. Bosszantó persze. Igazán szólhatott volna előre :-)
Összedobtuk páran egy beteg kutya tizenkiló gyógytápjának az árát, megvettem és most remélem, kitart az előző zsák, míg sikerül az akku prodzsektet nyélbeütni.
Meg egy pár Zöld Zebrás polót is vettem a csajoknak. De legalább Luca ideológiai nevelését megkezdtem. Free Cirmi polóban karácsonyozott. Tündéri benne :-)

Nem vagyok normális

De mint köztudott, a hülyéknek van szerencséjük.
Mert persze, mire kitaláltam a megvarrandó karácsonyi ajándékokat, és megvettem az anyagokat, addigra nem volt se időm, se energiám még a napi 10 óra meló után varrni. Hiába volt 19.-e az utolsó idei munkanapunk, utána még bevásároltam, segítettem anyunak, halat pucoltam, alaplét főztem. 22-én este tudtam nekiállni rajzolni, szabni, varrni.
Szerencsére az öcsémék csak 26-án ebédre jöttek anyuhoz. És szerencsére az öcsémnek olyan erős macskaszőr allergiája van, hogy hozzám be se tudja tenni a lábát, így a takarítást eltehettem az ünnep utánra. Anyunál szoktunk összejönni, ő főz én sütök.
Nem mondom, hogy sokat aludtam, de 26-án reggel 6-ra megvarrtam amit akartam. Aztán aludtam 10-ig, majd sütöttem egy mandulás csokikenyeret. És ez is bejött. Karácsony 2. napjára már mindenki kissé betegre zabálta magát. Szerintem jövőre elég lesz egy kancsó kamillatea és némi sósvízben főtt krumpli :-)
És amiket varrtam:
15 hónapos Luca babának egy textil képeskönyvet. Mivel a mütyürkézés nem az én műfajom, minden oldalán van valami interaktív izé:





A 7 éves Ákosnak egy ágytakarót. Fantasztikusan puha, hosszúszőrű polárból. Rajta a neve, napocska, autó, repülő, hajó, vonat:


És öcsém HelloKitty rajongó párjának egy neszesszer:


Megszenvedtem mindegyikkel. És rengeteget tanultam mindegyikből.
Azért jövőre legalább szeptemberben neki kéne állni.

Van orruk!

Sárgarépa színű anyagom csak flokon volt itthon. Abból pödörtem-sodortam 1-másfél centis orrokat a hóembereknek. Mind a 8-nak. Nem vagyok normális.
Többször volt téma a topikon és blogokon, hogy etikus-e mások munkáját, szellemi termékét lemásolni. Különösen eladás céljára. Én most ezt tettem. Ktimó hóemberét koppintottam le. 3 ajándékba megy, de 5 darabot eladásra csináltam. Viszont jótékonysági vásár lesz, állatmenhelyeket támogatnak a bevételből, ezért nincs lelkiismeretfurdalásom.
A sapkák, sálak egy gyerekkori kendőmből készültek. Közel 40 éves volt. Kicsit sajnáltam belevágni, pedig világ életemben úúúúútáltam. Szúr. A hóemberek még nem panaszkodtak rá :-)

Hagyom magam :-)

Az már biztosnak látszik, hogy nem én leszek a legszorgosabb blogger de most erőt veszek magamon. A macskáimról bármikor, bárkinek, bármennyit képes vagyok áradozni. Csak ne kéne a blogoláshoz a billentyűzet.

Kertes házban természetes dolog,hogy a macskák kijárnak. Nálunk is az volt sokáig. Ha odavetődött egy kóborka, kapott enni, inni. Ha megszelidült, kapott oltásokat, féreghajtót, ivartalanítva lett. Macskaparadicsom volt az udvarunk. Az egyik szomszéd időnként pampogott, de senki nem bántotta őket. Aztán 2000 decembere és 2004 februárja közt 9 cicám tünt el nyomtalanul. Sőt, a környékről teljesen eltüntek a macskák. Akkor megfogadtam, soha többé nem lesz kijárós cicám. Sőt egyáltalán nem lesz többé cicám. Egy hónapig se bírtam.

A rangidős: Bandita de Frász.
2004 májusában készültem egy menhelyre cicáért, mikor az öcsémnek egy házibuliban ajánlottak egy gazdikereső sziámi kislányt. Felhívott. Másnap hozták. A hátát láttam néhány pillanatig, miközben iszkolt be a szekrény mögé. Gyönyörű volt, azonnal beleszerettem :-)
Éjszaka hallottam motoszkálni a szobában, de minden zajra visszamenekült. Másnap hamarabb ellógtam a melóból, rohantam haza. Vettem egy kis borjuhusit, szigszalaggal összetoldottam 3 műanyagvonalzót és megpróbáltam "kihorgászni" a szekrény mögül. A husit leette, de egy centivel nem jött előrébb. Este 8 tájt már teljesen kétségbe voltam esve, ráadásul a térdeim is piszkosul fájtak. Befutott az unokabátyám, odament a zsekrény széléhez és beszól: Ne szórakozz már, cica! Gyere ki! És a cica kijött. Azonnal felvettem, dorombolva bújt hozzám. Végre szemügyre vehettem. Mindjárt kiderült, hogy a kislány pasiból van :-)

Folyt.köv. de most muszáj orrot csinálni a hóembereimnek. Brrrr. Az ilyen mütyürkézés nagyon nem az én műfajom.