Ilyenkor érzem azt, hogy minden ember vadállat.

Ez a bejegyzés a másol/beilleszt parancsokkal készült.
Az eset megtörtént. 2009-ben, Magyarországon, Tószegen.

"A tompa puffanásokat fájdalmas, velőtrázó nyüszítések, kutyavonítások követték. Egész lényemben átjárt a szörnyűség érzete: kirohantam az udvarra, ahonnan még erőteljesebben hallottam a hangokat, melyekről azonnal tudni lehetett, hogy a szomszédban egy kutyát próbálnak agyonverni. A bokroktól, lomboktól nem sokat láttam, csak annyit, hogy valaki a kutyaól felé ütő-kapáló mozdulatokat tesz, szó nélkül, és minden ilyen mozdulatot puffanás és a fájdalom hangjai követnek. Ordítani kezdtem: „Mi történik itt? Veritek a kutyát? Azonnal hagyjátok abba, rendőrt hívok!” Semmi változás. Nem tudtam, mitévő legyek. Nem akartam elhinni, hogy a több mint hetven éves szomszédom, akivel az elmúlt másfél évtizedben jó szomszédi kapcsolatban éltünk, ilyesmire vetemedik. Mégis tudtam, hogy itt nagy baj van, nem tévedek, ez az, aminek hallatszik.

A Golden retriver neve Szuzi; sok éve lakik a szomszédban, egy rendkívül békés, nyugodt nőstény kutya, de csak tavaly fialt először. Egy kölyköt megtartottak, ettől kezdve csak vele foglalkoztak, Szuzit pedig mellőzték, és minden jel arra utalt, hogy szeretnének tőle megszabadulni. Ezt a kutya észre is vette, s kezdett elszökdösni otthonról. Persze a környék nem minden lakójának tetszett, hogy csavarog, többek között egy másik szomszédnak sem, aki úgy próbálta megoldani a dolgot, hogy meglőtte az állatot. Ez csak jó sokára derült ki, amikor Szuzi már magától kezdett lábadozni. Barátnőmmel, aki szintén a szomszédságban lakik, észre vettük, hogy valami nincs rendben. Ő elkezdett érdeklődni a kutya iránt, a gazdái azt mondták, nem tudják, hol van, mi van vele, de hamarosan kiderült, hogy a saját kertjük egy zugában húzta meg magát a meglövése után, és ott agonizált étlen-szomjan. Amikor erről a barátnőm tudomást szerzett, azonnal a gondjaiba vette Szuzit, de lévén, hogy már van három kutyája, nem vette magához, hanem ott ápolta, ahol a kutya él. Nekünk szintén van kutyánk, és sok macskánk, nem is gondoltunk arra, hogy elkérjük a szomszéd kutyáját. A szomszédok megengedték és elfogadták a segítséget. Ahogy Szuzi felépült, minden lehetőséget megragadott arra, hogy kiszökjön abból a házból, ahol kegyvesztett lett, ahová kiskutyaként, mint kedvenc, áhított fajtát az akkor kb. 10-12 éves gyereknek meghozták, és ahol már csak a másik kutyát szeretik. Barátnőm ekkor úgy döntött, felajánlja a szomszédnak, hogy eteti-itatja a kutyát, és hogy ne szökjön el tőlük folyton, segít rendbe tenni egy ólat, ahová bekötik. Így is lett, ő etette Szuzit, minden nap látogatta.

2009. június 9-én estefelé, negyed hat tájban azután megkezdődött. Ezeket a hangokat nyilván sosem fogom elfelejteni. Teljesen tanácstalan voltam, először a barátnőmet hívtam, úgy éreztem, ez az ügy őt személyesen is érinti, hiszen Szuzi az ő védence. Jött is, amilyen hamar csak tudott. Addigra a szomszédban már síri csönd volt, sem kutya, sem ember nem hallatszott. Barátnőm benyitott a kapun, a szomszéd kijött. Azt mondta, nem kell már Szuzinak ételt hozni, mert nincs itt. Elvitette a fiával oda, ahonnan hozták. Letagadta tettét, s amikor a barátnőm azt mondta, hallottuk az ütlegelést és a vonítást, azt mondta, rosszul hallottuk. Nem engedte be a barátnőmet az udvarra, bement és bezárkózott. Mi nem hagytuk annyiban, próbáltuk elérni a fiát, aki nem itt lakik; ő nem hitte el, amit mondtunk, azt írta vissza Interneten, hogy az apja sosem ütne agyon egy kutyát. A feleségét is hívtuk, azt mondta, ő nem tud semmit, az unoka pedig, akit ők nevelnek, állítólag akkor még iskolában volt. Már több szomszéd is összejött, és azon tanakodtunk, mit tegyünk, hiszen kiderült, hogy Szuzi vemhes volt. Próbáltunk elérni telefonon menhelyet, tudakozódni, de az Inteneten talált számokon senki sem jelentkezett. Ismerős rendőrt kérdeztünk arról, mit tegyünk, hiszen akár hogyan gondolkozunk, a lelkiismeretünk nem tud megnyugodni. A rendőrismerős felvilágosított a teendőkről, a lehetséges következményekről. Valójában azért nem jelentettük még fel, mert idős ember, pace maker-rel, és féltünk, hogy ha baja lesz, annak mi leszünk a közvetett okai. Úgy döntöttünk, még egyszer körbejárjuk a telket, hogy megbizonyosodjunk arról, mi is történt. 5-6-an fogtunk össze, és addig járkáltunk a kertje körül, míg egyszer csak egyikünk a már nem működő emésztőgödör felől nyüszítést hallott. Ekkor döntöttünk. Felhívtuk a rendőrséget, és megtettük a feljelentést. Az eset Tószegen történt, mintegy 15 km-re Szolnoktól. Negyed óra múlva megérkezett a rendőr, aki nem várt arra, hogy járőrkocsija legyen, saját autóval, saját költségén jött ki. Hamarosan mindenre fény derült: először kemény tagadás, majd beismerés, miszerint a szomszéd először desztillált vízben oldott altatóval vagy nyugtatóval próbálta megölni a kutyát, de mivel ez nem vezetett eredményhez, fogott egy gyalogsági ásót, és azzal ütötte agyon. Csakhogy mégsem ütötte agyon, de hogy tudta-e ezt, nem tudjuk. Minden esetre az emésztőben, lent a mélyben, ott volt Szuzi a közben világra hozott kilenc kölyökkel! A fiatal és rendkívül lelkiismeretes rendőr számos intézkedést tett, majd hamarosan két nyomozó is megérkezett, akik ugyan olyan lelkiismeretesen tették a dolgukat, nem titkolva érzelmeiket. Azonban mindez még nem elég, nekik sem sikerült az közben éjszakává hanyatló estén egyetlen állatvédőt, egyetlen állatorvost sem megnyerni a mentésre. Még nem tudom, hogy azért-e, mert senki sem vette fel a telefont, vagy azért, mert nem vállalták. De ki fogom deríteni. Végül a mi rendőrünk a helyi állatorvost keltette fel személyesen, aki nem tétovázott, jött, és velünk összefogva megkezdődött a mentőakció. Az állatorvos lement a mély gödörbe, létrát, hevedert, lepedőket, törölközőket, lámpákat hoztunk. Először a kilenc kölyköt emelték ki, majd a doki nyugtatót adott az erősen sérült anyának, és óvatosan ő is a felszínre került. A fején az ásótól csúnya seb, mozdulni nemigen tud. Még nem lehetett tudni, nincs-e belső vérzése. Az orvos ellátta, egyelőre várnunk kell. Hazavittük hozzánk a tíz kutyát, rögtönzött helyet készítettünk a számukra, vizet, ételt készítettünk oda nekik. A mentőakció kb. éjjel fél egykor ért véget. A kutya legalább 7 órát szenvedett félig agyonverten az emésztőgödör mélyén.

Amikor soraimat írom, másnap délelőtt van. Szuzi és a kölykei megélték a reggelt, de az anyakutya még nem tud mozogni. Nyalogatja a kölykeit: csodálatos. Lehet, hogy anyai ösztönei mentették meg a haláltól. A szomszédot elvitte a rendőrség. Nem tudjuk, mi lesz vele, éjszaka kettő után vissza is hozták. Nem az volt a célunk, hogy neki baja legyen, hanem hogy megmentsük a kutyákat. A két helyszínelő rendőr is azt mondta, ezekből a kiskutyákból vinni fognak.

Talán sikerül.

21. század, állítólagos civilizáció, állatvédelmi törvény, emberség.

Vígh Erika"