Az úgy van,

hogy az ember időnként összeszed egy macskát. Mindegy hogy gyepin, úton, útfélen van bajban. Összeszedi, hazaviszi.
Szerencsés esetben a macsek csak bolhás, férges, rühös, csipás. Nincs komoly betegsége, sérülése és nem esik pánikba ha embert lát.
És akkor karanténozni kell. A spájzban, mert máshol nem lehet. A spájz tartalmának egy része kiköltözik a fürdőkádba, megy helyükre az újonc. Persze a saját macskák felháborodott fújással, morgással, köpködéssel fogadják a betolakodót. Tüntetést szerveznek a spájzajtó elé, és nem hajlandóak velem aludni.
Parazitamentesítés és pár nap megfigyelés után ellátogatunk kedvenc dokinkhoz. Macsek átesik az ivartalanításon, vérét veszik a tesztekhez, kap pár szurit. Én megkönnyebbült pénztárcával nyugtázom, hogy közösségbe mehet. Feltéve hogy a közösség nem szedi le a fejét.
Összeszoktatás. Pár napig magam se tudom, kit kivel csuktam össze. Béla a sors ajándéka. Ilyenkor különösen. Mindenkihez olyan nyíltan, barátságosan közelít hogy megolvadnak a demarkációs vonalak. És végre újra használhatom a spájzt és a fürdőkádat.
És feladom az első hirdetéseket. Hiszen nem örökbe hoztam. Gazdit keresünk neki. És várjuk a jelentkezőket. Sokáig. Hiába. Az a néhány aki jelentkezik, tőlem legfeljebb bubópestist kap nem macskát.
És ahogy telnek a hetek, hónapok elkezdek félni. Félek, hogy túlzottan hozzám nő. Hogy mire eljönne érte az igaz, már nem fogom tudni odaadni. Félek, hogy ettől való félelmemben nem leszek elég óvatos és odaadom olyannak, akinek nem kéne.
Egy ideje már nem félek. És nem is hirdetem.
Pite marad.