2009. február 9., hétfő

Magamnak is nehezen vallom be, de nagy békét és megnyugvást érzek.
Persze állandóan hallom és keresem és elsírom magam. Tele vagyok "Mi lett volna, ha" kezdetű kérdésekkel. Amikre sose fogom megtudni a választ.
De nem kell azt lesnem, hogy mikor ugrik nekem. Le merek tenni valamit a konyhaasztalra. Nem kell naponta 20-szor elővennem a hypót meg a felmosót.

1 megjegyzés:

Juhizs írta...

Hátborzongatóan furcsa, amit írsz.
Amikor az első cicánkat elütötte az autó és kerestük, kiabáltuk a nevét össze-vissza, és a szobában is sírtunk, akkor hallottuk a nyávogását. (Jellegzetes hangja volt, kissé másként nyávogott, mint a többi macska).
Napokkal később derült ki, hogy a szemben lakó szomszéd a kukájába dobta. (Elkértük, eltemettük).
Amikor a nyávogást hallottuk már régen halott volt.
Most biztosan egy csomóan engem bolondnak hisznek.